A nagyYIPYIPkönyv6 folytatása

 

 

P. Horász Tóbiás, a száguldó oknyomozó riporter egy újabb titokra derített fényt. Ezúttal a legendás Csillagok háborúja keletkezésének járt utána, és megdöbbentő tényeket fedezett fel.

George Lucas, fiatal amerikai filmrendező a hetvenes évek elején Európában járt, hogy következő filmjéhez – melynek egyelőre csak a címe van meg – ötleteket lopjon. Így jutott el hazánkba is, ahol volt szerencséje megnézni Traktor Károly éppen betiltott filmjét, A fényerő harcát. A plágium mindenki számára egyértelművé válik, amikor megnézi ezt a tudományos-fantasztikus alapokon nyugvó, magyar népmesét, melynek számos alakja és jelenete köszön vissza a Lucas-féle Csillagok háborújában.

 

 

Háború dúl a fővárosban. Az elvetemült fotóművész, Sötétkamrás Simon, gonosz tervet szövöget. Úgy határozott, hogy az egész fővárosban, sőt az egész Magyar Birodalomban sötétkamrák százait fogja létrehozni, így az emberek kénytelenek lesznek az ő laborjába leadni a filmjeiket.

Ám a képkidolgozás szabadságáért küzdők kis csoportja azon dolgozik, hogy a kidolgozást függetlenítse a sötétkamrás előhívástól, s midőn ez megtörténik, Sötétkamrás Simon elveszíti hatalmát.

A tervek elkészültek, és készen állnak a sorozatgyártásra. Hercegnő Hajnalka, a csömöri polgármester lánya, kezében a tervekkel Sötétkamrás Simon ipari kémei elől menekül. Hajnalka szócsatába keveredik velük, és alulmarad. De mielőtt elkapták volna, sikerült a terveket egy köztéri szemetesbe dobnia.

 

A fővárosi éjszakában számos tolvajbanda garázdálkodik, így például akadnak olyanok is, akik fémhulladékot gyűjtenek, és minden mozdítható fémtárgyat összeszednek, függetlenül attól, hogy az hulladék-e vagy sem. Egy alkalommal például, amikor senki nem figyelt, leemelték a sínekről a 4-es–6-os villamos egyik szerelvényét is, 4-6V-t. És ugyanilyen gyűjtőmunka eredményeként került a birtokukba FKFRT is, a rokonszenves, kis fekete, köztéri szemetes. 4-6V és FKFRT jól ismerték egymást, egy körúton dolgoztak, és a Rákóczi téren gyakran találkoztak.

A fémhulladék-gyűjtők aztán leutaztak vidékre, hogy az ott élő, újdonságra éhes parasztoknak drága pénzen eladják a flancos fővárosi cuccokat.

 

Hortobágy, 50 °C árnyékban.

A gazdák szarvasmarháikat párologtatják a legelőtermesztők földjein.

 

Ábrándos Lajos parasztlegény a piacra készül nevelőapjával, Olga bácsival. Béla néni, Lajos nevelőanyja, utánaszól a fiúnak.

– Lajos! Ha esetleg villamost vesztek, nézzétek meg, hogy tud-e csilingelni!

A fiú és nevelőapja végigmérik a piacon a kínálatot.

– Idenézz, Lajos! Flancos fővárosi szemetesek! Mit szólnál hozzá, ha vennénk egyet? Gondolj csak bele, hogy megnéznék az emberek az új, flancos szemetesünket, ami a főváros egyik puccos közteréről való!

– És mennyi sok szennyet tudnánk benne tárolni!

– Az ám! Hé, ezt megvesszük! – szólt Olga bácsi a kofához, miközben az egyik szemetesre mutatott. Aztán továbblépett 4-6V-hez.

– Te, ugye, villamos vagy?

– Igen, uram, az vagyok.

– És olyan sín izén szoktál mozogni. Hát, itt nálunk abból egy darab sincs, úgyhogy attól tartok, nem sok mindenre tudnálak használni.

– Valóban, uram. Korábbi munkahelyemen bi-lineáris pályán mozogtam. Ennek hiányában magam is úgy gondolom, hogy nem sok hasznomat venné.

– Mondd csak, csilingelni tudsz?

– Igen, uram.

– Jól van, akkor megveszlek!

– Köszönöm, uram!

– A házam bejáratánál fogsz állni! Ekkora kapucsengője még senkinek nincs a környéken! Lajos! – szólt aztán Olga bácsi a fiúhoz. – Vidd ezt a kettőt a garázsba, és tisztítsd meg őket!

– Rendben van! Na, gyertek, ti ketten! Te is, te kis zöld!

Lajos alaposan szemügyre vette a zöld szemetest, és óriási hiányosságot fedezett fel rajta.

– Olga bácsi! Ennek a szemetesnek likacsos az oldala! Hát mi fogja ezt arra motiválni, hogy a folyadék állagú szennyet magában tartsa?

– Igazad van, Lajos! Cseréld ki arra a feketére!

Így került 4-6V és FKFRT Ábrándos Lajosék tulajdonába.

 

 

Miközben Lajos a kis fekete szemetest tisztogatta, nagy meglepetésére egy borítékot talált annak gyűjtőedényében. A fiú már rohant is nevelőapjához a talált tárggyal.

– Olga bácsi! Olga bácsi! Átvertek bennünket!

– No, miért mondod? Hát tudtuk, hogy lopott holmit veszünk!

– De ezek nem szemetest adtak el nekünk, hanem postaládát! Nézd, mit találtam benne!

– Ez egy levél.

– Az bizony. Nő írhatta, bűzlik az egész a pacsulitól. Én már szerelmes is vagyok.

Olga bácsi forgatta a kezében a levelet, majd az orrához emelte, hogy megszagolja.

– Szagos tollal írták.

– És ki a címzett, Olga bácsi?

– Hát, az írás szerint Kenő Benő.

– Kenő Benő? Csak nem az a Kenő Benő, aki itt lakik a szomszédban?

– Á, az ki van zárva! Ilyen kicsi nem lehet a világ! Gondold csak végig! A fővárosban ellopnak egy szemetest, amiben egy címzett levél lapul. Aztán ezek az emberek az ország több száz települését végigjárva pont ott tudják értékesíteni a szemetest, ahol a címzett lakik, ráadásul pont a címzett szomszédja a vevő! Nem, nem, nem! Ez képtelenség! Túl sok az egyenletben a véletlen elem!

– Azért én átmegyek, és megkérdem tőle!

 

 

Lajos átsétált az öreg Kenő Benő bácsihoz, aki nagyon megörült a váratlan vendégnek.

– Mi járatban vagy itt, fiam?

– Benő bácsi! Nevelőapámmal vásároltunk egy flancos fővárosi szemetest, amiben találtam egy levelet! Ezt a levelet önnek címezték, Benő bácsi!

– Ez roppant különös, Lajoska. Nem emlékszem, hogy fővárosi éveim alatt bárkivel is egy szemetesen keresztül kommunikáltam volna.

– Akkor nem ön a címzett, Benő bácsi?

– Hát, az majd kiderül a levélből. Olvasd fel, fiam!

– De Benő bácsi, én nem tudok olvasni!

– Hát, az baj, fiam, mert én sem. Gyenge már a látásom. Na, mindegy. Egy olvasólámpa bevonásával növelem a fényerőt a helyiségben. Na, lássuk csak azt a levelet. Az van ide írva, méghozzá szagos tollal, hogy Kenő Benő. Az én vagyok. Ön édesapám, Hercegnő Iván oldalán dolgozott a „Fényképezés forradalma” című projektben. De a hitelezői megtalálták Önt, és menekülnie kellett. Akkor a fejlesztés leállt, de nem sokkal később Kapus Vilmos és tehetséges kollégái bevonásával a projekt új lendületet kapott, mégpedig olyannyira, hogy mára már a hagyományos filmes fényképezőgép és a sötétkamrás előhívás teljes mértékben nélkülözhetővé vált. Megszületett az alternatíva, a képpontos feldolgozás! Rendelkezünk mikrocsippekkel, képdigitalizálókkal, LCD kijelzőkkel, memóriakártyákkal, akkumulátorokkal, dokkoló egységekkel és fotónyomtatókkal, legalábbis tervrajzon. A forradalom szempontjából nélkülözhetetlen adatokat ennek a köztisztasági egységnek a tárolóedényében rejtettem el. Kérem Önt, Kenő Benő, hogy juttassa el a szemetest édesapámhoz, Csömörre! Az ottani szakembereknek megvan a kellő tudásuk és védőöltözetük ahhoz, hogy a szennyből az adatokat előhozzák. A gyártósor már türelmetlenül várja a tervrajzokat. Kenő Benő, kérem, segítsen! Ön az egyetlen reményem! A fényerő legyen Önnel! Utóirat: Én hamarosan Sötétkamrás Simon karmai közé kerülök. Központi laborjában, a Fekete Lyukban fogom várni, hogy kiszabadítsanak, és hogy megismerkedjek egy szépszál parasztlegénnyel! Gőzöm sincs, kire gondolhatott, sose értettem a nőkhöz. Mindenesetre neked, Lajoska, velem kell jönnöd!

– Micsoda?! Eszem ágában sincs elmenni! Főleg most, amikor fényes karrier vár rám a legelőtermesztésben!

– Lajos, a fű az nő magától is! Gyere velem, és ismerd meg a fényerőt, és a többi fotós szakkifejezést úgy, ahogy apád tette!

– Ön ismerte apámat?

– Nagy fotóművész volt édesapád. Nagyon sikeres és nagyon bátor. Sosem félt a sötétben… köhö-köhö… használni a vakuját.

– És mi történt vele?

– Az az elvetemült Sötétkamrás Simon féltékeny volt apád sikereire, és egy alkalommal vegyszert csapott az arcába. Apád megvakult, és soha többé nem tudott alkotni. Ebbe pusztult bele. Van itt egy fényképezőgép, amit még apád hagyott rám, hogy adjam át neked. Régi, filmes modell. Használd, ha a helyzet úgy kívánja!

– Köszönöm, Benő bácsi, de egyszerű parasztgyerek vagyok én. Nincs nekem semmi érzékem a kompozícióhoz. Még azt sem tudom, melyik végén kell belenézni a gépbe.

– Értem, Lajoska. Kár, hogy így gondolod, mert a fővárosban és környékén nagyon sok széplány van, aki haspólóban és holdjáró cipőben jár, és csak arra vár, hogy valaki aktsorozatot készítsen róla.

– Hát, akkor szerintem meg akarok tudni mindent a fényerőről és a többi izéről!

– Ez a beszéd, Lajoska!

 

 

Kenő Benő és Lajos átsétált a kultúrházba, hogy találjanak egy sofőrt, aki elvinné őket Csömörre. A helyiségben akkor két részre oszlott a vendégsereg. Az egyik részt a Hortobágyi jégkorongcsapat és szurkolói alkották, a másik részt pedig egy magányosan iszogató férfi. Benő bácsi és Lajos leült a férfi asztalához. A férfi rögtön be is mutatkozott.

– Én Magányos Farkas vagyok! A hatezer köbcentiméteres, világoskék IFA sofőrje. Mivel maguk mindenféle szenvedély és izgalom nélkül elsétáltak a hokisok mellett, és feszülten leültek az én asztalomhoz, arra kell, hogy következtessek, önöknek sürgős fuvarra van szükségük.

– Jól gondolja – válaszolt a férfi felvetésére Benő bácsi. – Csömörre kell mennünk, mégpedig azonnal. Elég gyors a járműve?

– Hogy gyors-e? Birodalmi kétüteműeket rázott le, nem egész fél óra alatt! Másfélszer gyorsabb a megengedettnél! Én magam bütyköltem a motorját!

– Rendben van. Nekünk megfelel.

– Mi a rakomány?

– Csak utasok. Jómagam, a fiú, egy köztéri szemetes és… egy villamos szerelvény.

– Micsoda? Egy egész villamos?

Benő bácsi és Farkas kérdőn nézett Lajoskára.

– Hiába néztek! Az új kapucsengőm nélkül nem megyek sehova! Különben is, 4-6V-nek honvágya van, és megígértem neki, hogy hamarosan megint síneket láthat!

– Csakhogy a villamos rakománynak minősül, öcsi! Utánfutó és szállítási engedély kell hozzá! És ez megemeli az árakat! 15 000, húszforintos címletekben.

– Akármennyit kérhet – szólt higgadtan Benő bácsi –, mert nekünk egy fillérünk sincs. De fel tudok ajánlani a gyártósorról egy vadonatúj digitális fényképezőgépet memóriakártyával, pótakkumulátorral, dokkoló- és nyomtató egységgel.

– És rengeteg fotópapírral – tette hozzá Farkas.

– Rendben van.

– Akkor indulhatunk is!

 

 

Miután beszerezték a szükséges papírokat, és a jéghokisok és szurkolóik segítségével 4-6V-t is sikeresen felküzdötték az utánfutóra, már tényleg indulhattak is. Az út első szakasza azonban nem volt zökkenőmentes. Lajos nem bírta szó nélkül.

– Elég hepehupás az út itt a falu határában. Az átvonuló szarvasmarhák teszik ilyen göröngyössé a patáikkal…

– Oké, öcsi, nem kell a szöveg. Én is vidéki vagyok. Számos marhacsordát láttam már életemben. De most egy más világ következik! Öveket becsatolni! Rátérünk az autópályára!

 

 

A Fekete Lyuk nevű központi laborban Sötétkamrás Simon elnökletével ülésezik az igazgatótanács.

– Az elmúlt napokban új laborok százait nyitottuk meg országszerte! – jelentette be diadalittasan Simon.

– Nagyszerű! Nagyszerű! Nagyszerű! – lelkesedtek az igazgatók.

– Ez azt jelenti, hogy bárhol is járunk az országban, biztosan lesz a közelünkben egy labor, ahol lehívhatjuk a filmjeinket!

– Óriási! Óriási! Óriási!

– Igen! Ebbe a gondolatba még nekem is beleborzong a retinám! De nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az alternatíva létezik, és komolyan veszélyezteti a birodalmunkat! Nem engedhetjük meg, hogy a forradalmi technológia a gyártósorra kerüljön! Sajnos Hercegnő Hajnalkából még nem sikerült kiszednünk, hogy hol vannak a tervek, és hogy hol van a gyártósor. De született egy újabb ötletem, miként tudnánk kiszedni belőle az információt!

– Hogyan? Hogyan? Hogyan?

– A leggyengébb pontján fogjuk támadni! Őrök! Vezessék elő a foglyot!… Nos, Hercegnő?

– Ne is folytassa, Simon! Úgysem fogok beszélni!

– Pedig beszélni fog, szivi. Pusztán az kell hozzá, hogy saját szemével lássa, mire képes a MI fotóapparátusunk!

– Téved, Simon! Sosem fogok beszélni!

– Jól van, Hajnalka. Fotósok! Jöjjenek ide, és készítsenek néhány közeli felvételt a hölgy valamely dekoratív pattanásáról! Aztán készítsenek róla egy húszszor harminc méteres nagyítást! És készítsenek még vagy száz másolatot, és az egész országot plakátolják ki vele!

– Jaj, ne! Azt nem tehetik! – sikoltozott ijedtében Hajnalka.

– De igen! De igen! De igen! – harsogták megrészegülten az igazgatók.

 

            Az utazás az autópályán rendkívül hosszú és mérhetetlenül unalmas. Kenő Benő jobbnak is látta hát, ha elkezdi a fiú képzését. Az alapoknál kezdte, ami ebben az esetben az írás-olvasást jelentette. Ezután már bele is merülhettek a fotózás rejtelmeibe. Lajos kézbe vette apjától örökölt fényképezőgépét, és elkezdte kattintgatni. A kezdeti sikertelenségek után az ifjú művész elkészítette első igazi felvételét: egy portrét a vezetés közben is nyugodtan alvó sofőrről.

– Ébredj, Farkas! Nemsokára ott vagyunk a csömöri lehajtónál!

A teherautó lelassított, és bevette a kanyart Csömör felé. És akkor történt valami, amire senki sem számított!

– Ezt nézzék! – szólt az utasokhoz a sofőr. – Tömegkarambol miatt le van zárva a városba vezető út!

– Így nem fogunk tudni bejutni Csömörre! – aggodalmaskodott Benő bácsi. – De mi okozhatta ezt a csúnya tömegszerencsétlenséget?

 – Odanézzetek! – mutatott előre Lajos. – Mekkora pattanás van azon a plakáton! Attól ijedhettek meg az autósok, és ezért csúsztak egymásba!

Kenő Benő kezdte megérteni a helyzetet.

– Ez Sötétkamrás Simon műve. Így próbálja meg rávenni Hercegnő Hajnalkát, hogy árulja el a titkait. Bízzunk benne, hogy még vele van a fényerő, és még sokáig kitart!

– Most mit csináljunk, öreg? – bökdöste Benő bácsit Farkas. – Visszaterelnek bennünket az autópályára!

– Arra nem mehetünk! – sipítozott Lajos. – Úgy egyenesen a fővárosba jutunk! Forduljunk meg!

– Nem tehetjük, öcsi! Az autópályán nem lehet csak úgy megfordulni! Balra a sövény, jobbra az árok!

– Akkor nincs más választásunk – mondta higgadt hangon Benő bácsi. – Bemerészkedünk a fővárosba. Megkeressük Sötétkamrás Simon titkos laborját, a Fekete Lyukat, és kiszabadítjuk Hajnalkát, mielőtt túl késő nem lesz! Ha szerencsénk van, sötét titkokban gazdag előélete van a lánynak, és csak ezek feltárása után jutna eszébe elárulni minket!

– De Benő bácsi! Hogy fogjuk megtalálni a titkos labort? Józan paraszti eszemmel feltételezem, azért titkos, hogy ne lehessen megtalálni!

– Követni fogjuk a pattanásos plakátokat, Lajoska! Azok majd elvezetnek bennünket a célhoz!

 

A kis csapat óvatosan követte az ijesztő plakátokat a fővároson keresztül, egészen addig, amíg meg nem találták az első kópiát. Ez a plakát egy óriási, csíkos gyárépület mellett állt.

– Hát ez volna az? – hitetlenkedett Farkas az infantilis megjelenésű gyárat látván. – Nem úgy fest, mint egy filmelőhívásra alkalmas fekete lyuk. Inkább úgy néz ki, mint ahol kreatívhobbi-boltokat gyártanak!

– A külső természetesen csak megtévesztés – magyarázta Benő bácsi. – Ez amolyan optikai hadviselés. A zebra is azért csíkos, hogy összezavarja a vadászó ragadozót. Nem tudtátok?

– Te, öcskös? – bökte oldalba Farkas a fiút. – Hol találtad ezt az alkalmazáson kívüli professzor urat?

– A szomszédban. De mi az a zebra?

 

A három férfi feltűnés nélkül behatolt az épületbe. Benő bácsi kiosztotta a feladatokat.

– Oké! Itt most különválunk! Aki előbb találja meg Hajnalkát, az lesz a nyerő! Övé lesz a lány szíve és olthatatlan szerelme! Sírig tartó boldogság, pompa és gazdagság lesz a része!

– Akkor az én szeretnék lenni – jegyezte meg szerényen Lajos.

– Jól van, Lajoska! Akkor én megküzdök Sötétkamrás Simonnal!

– Én meg megyek, és feltankolom az IFA-t – tette hozzá a magáét Magányos Farkas.

Benő bácsi búcsúzóul adott még néhány hasznos tanácsot.

– Legyetek óvatosak! Nagyon vigyázzatok, nehogy a lesben álló fotósok valamely testi hibátokról kompromittáló felvételt készítsenek! Mozogjatok gyorsan, úgy nem tudnak éles képet készíteni rólatok! A fényerő legyen veletek!

 

Ábrándos Lajos egyedül masírozott végig egy kihalt, sötét folyosón, amelynek a vége felől sejtelmes hangokat hallott. Közelebb lopódzott, és éles eszével rájött, hogy a fal túloldalán Hajnalkát vallatják.

– Beszélj! – ordította egy hang.

– Egyszer loptam egy almát – szipogta Hajnalka.

– Folytasd!

– Beleharaptam.

– Folytasd!

– Kukacos volt.

– És persze eldobtad, UGYE!

– Nem. Paráználkodtam vele.

A lány hangos zokogásban tört fel, majd ajtó csapódása hallatszott. A kiabáló alak elhagyta a helyiséget. Lajos vette a bátorságot, és bekopogott a lányhoz.

            – Ki az? – hallatszott bentről.

            – Ábrándos Lajos, de ez most nem lényeg. Azért jöttem, hogy kiszabadítsam, és elnyerjem szívét, olthatatlan szerelmét és mérhetetlen gazdagságát!

            – Ó, Lajos! Kérlek, segíts! Nem bírom már sokáig! Nagyon sötét van itt bent!

            – Hát, szívesen segítenék, de… szóval… izé, hogy is mondjam…

            – Nyugodj meg, Lajos! Már kinyomtam azt a csúnya pattanást!

            – Huh!

            Lajos kiszabadította Hajnalkát, és amint a sötétből kikeveredtek a fényre, meglátták egymást, és azonnal olthatatlan szerelemre gyúlt a szívük. Hosszasan smaciztak, és még tovább is mentek volna, ha rá nem jönnek, hogy menekülniük kell.

 

            Kenő Benő bácsi egy másik épületrészben bukdácsolt a gyér megvilágításban. Egyszer csak ismerős hang ütötte meg a fülét a háta mögül.

– Kenő Benő.

– Sötétkamrás Simon! – fordult meg Benő bácsi.

– Hát eljöttél.

– Igen, Simon. Itt volna az ideje, hogy betegyük az „i”-t a pont alá.

– A vesztedre jöttél ide, Kenő Benő!

– Nem győzhetsz, Simon! A fejlődésnek nem állhatsz az útjába!

– Tévedsz, Kenő Benő! Hercegnő Hajnalka minden sötét titkát ismerem már! Pillanatok kérdése, hogy megismerjem legvégsőbb titkát, hogy hol vannak a tervek, és hogy hol van a gyártósor!

Benő bácsi épp visszavágott volna Simonnak, amikor a távolból égtelen ordítozás hasított bele a sötét folyosók csendjébe. Hajnalka volt az.

– Micsoda?!!! Elhoztátok ide a szemetest, amibe a terveket dobtam, ahelyett, hogy Csömörre vittétek volna a gyártósorra!!!

            Ezután már csak Lajoska halk mentegetőzése hallatszott, de az már senkit nem érdekelt. Sötétkamrás Simon lágyan elmosolyodott.

– Hm. Lottóznom kéne.

            Kenő Benőt az ájulás kerülgette. Nem akarta elhinni, hogy az ostoba nőkre jellemző önuralomhiány okozza a vesztüket. Simon viszont éber volt, és kihasználta ezt a pillanatot arra, hogy közelebb hajoljon ellenfeléhez, és készítsen róla egy villámgyors felvételt.

– Há-há! Most megvagy, Kenő Benő! Ez a felvétel a homlokodon lévő szemölcsről holnap minden újság címlapján ott lesz! Ezt nem fogod túlélni!

            Benő bácsit már nemcsak kerülgette, hanem utol is érte az ájulás. Teste egy darab pokrócként hullott a földre.

– És most ti következtek!

            Sötétkamrás Simon az éppen arra vetődő szerelmespár felé fordult. Felhúzta fényképezőgépét, és már készen is állt az exponálásra, amikor valaki modortalanul megzavarta a jól kitervelt leszámolási jelenetét.

– Hahó! Hol vagytok? Hallotok engem?… Az IFA fel van tankolva, és már rémesen unatkozom! Lemostam már a szélvédőt is, ellenőriztem az olajszintet és a keréknyomást, és kiürítettem a hamutartót is! Egyébként 4-6V is sínen van már, és azt a koszos kis szemetest is kitakarítottam! Hogy abba mennyi mocsok volt, gyerekek! De nyugi, már ragyog a tisztaságtól!

            Kenő Benő éppen magához tért volna, de a hallottak után úgy gondolta, jobb, ha visszaájul.

– Igen. Tényleg lottóznom kéne – sziszegte magában Simon, és újra exponálni készült. De ekkor újra megzavarták.

            – Hé! Hol vagytok? Nem látok semmit, olyan sötét van itt! Na, mindjárt segítek én ezen!

            Magányos Farkas kihúzta a függönyöket, és kinyitott minden ajtót meg ablakot, amit csak talált. A beömlő fényárban végre meglátták egymást, a keletkezett kereszthuzat pedig lerántotta Sötétkamrás Simon fejéről a leplet, így előtűnt a fényképezőgépe mögül ijesztően hófehér arca. Lajos egy pillanatig sem várt tovább, hanem odaugrott, és vakuját használva jól belevillantott a szemei helyén tátongó, két fekete lyukba. Simon azonnal földre rogyott, és könyörögni kezdett.

– Kérlek téged, ifjú művész, ne használd fel ellenem a csúnya, vegyszermarta szemgödreimről készült felvételedet!

– Egy jó okot mondj rá!

– Örülnél neki, ha azt mondanám, én vagyok az apád?

– Hát hogyne örülnék! Nincs az a nevelőszülőknél nevelkedett gyerek, aki ne örülne annak, ha az apjával találkozhat! Csakhogy az én apám már rég meghalt.

– Pedig tényleg ő az apád! – szólt bele a párbeszédbe az éppen feltápászkodó Benő bácsi. – Mondd csak el neki az igazat Simon! Vagyis Antal!

– Ha a szemembe tudnál nézni, Lajos, akkor látnád, hogy tényleg én vagyok az apád! Az igazi nevem Ábrándos Antal.

– És hogyan lett belőled Sötétkamrás Simon, és miért? – érdeklődött az összezavart fiú.

            – Régen nagyon híres fotóművész voltam. Nagyon híres. És borzasztóan gazdag. Elképesztően gazdag. Aztán rájöttem, hogy képtelen vagyok feldolgozni ezt az óriási sikert, és meghasadt a személyiségem. Azelőtt csak a szépet és ízléseset láttam, később viszont már csak a mocskot. Gennyes pattanásokat, vérző sebeket és gőzölgő trágyahalmokat fényképeztem. Ezekben élte ki magát a romlott énem, a jó oldalam viszont harcolt ellene. Én magam borítottam vegyszert a szemeimbe, hogy ha már a jót nem láthatom, akkor a rosszat se. Véget akartam vetni ennek az egésznek, de csak annyit értem el vele, hogy még jobban feldühítettem a bennem rejlő gonoszt. Egyre dühösebb lettem, és végül így lett belőlem Sötétkamrás Simon. Elbújtam régi kamerám mögé, és megmaradt, csökevényes látásommal tovább kerestem a mocskot és az undort. A sötétkamrák népszerűsítését is azért találtam ki, hogy bárhol el tudjak rejtőzni az emberek elől. Óriási bűnöket követtem el, és most már belátom, megérdemlem, hogy a rólam készült kompromittáló fotódat közzétegyed!

            – Ugyan már!

            – Pedig tényleg megérdemelné! – morogta Hajnalka sértődötten.

            – Ne bomolj, édesapám! Milyen bűnökről beszélsz? Nem követtél el semmit! Hát bűn az, hogy csináltál néhány csúnya fotót? Nem! És az bűn, hogy közel vitted az emberek otthonához a filmkidolgozás lehetőségét? Ellenkezőleg! Inkább hálásak érte, hogy nem kell órákat utazniuk a legközelebbi laborig!

            – Ó! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Simon, azaz Antal. – Ez igaz. Köszönöm fiam, hogy felnyitottad… a szememet.

            – Csak egyet kérünk tőled, édesapám! Hogy ne állj a haladás útjába!

            – Nem fogok többet az utatokba állni. Sok szerencsét kívánok nektek, fiatalok. És én… most… meghalok.

            – Ne tedd ezt velem, édesapám! – sírt fel Lajos. – Nincs pénzem temetésre!

            – Ne légy buta, fiam. Óriási vagyont hagyok rád. Csak, kérlek, teljesítsd utolsó kívánságomat. Hamvaszd el a testemet, de szigorúan csak az után, hogy meghaltam! Aztán tedd a hamvaimat egy gyönyörűen feldíszített űrhajóba, és lődd ki a hajót az űrbe, egyenesen a Nap felé. Azt akarom, hogy a végtelen fényt sugárzó Nap legyen a végső nyughelyem, hogy a fényerő örökké velem lehessen.

            Ábrándos Antal elhunyt, földi maradványai fölött pedig Lajoska szomorkodott. Magányos Farkas lépett oda hozzá, talán hogy megvigasztalja.

– Hát, nem irigyellek, öcskös! Ugyanaznap veszítetted el az édesapádat, amikor megismerted, és ugyanaznap fogod elveszíteni a vagyonodat is, amikor megöröklöd, mert erre a temetésre a gatyád is rá fog menni!

– Farkas! – horkant fel megbántottan Lajos. – Őszintén szólva kedvesebb szavakat vártam attól az embertől, aki kikukázta a forradalom szempontjából nélkülözhetetlen adatokat!

            – Nem tudok semmiféle forradalomról. Én mindig csak magammal foglalkozom.

            – Valaki, kérem, világosítsa fel az urat! Mert a harcnak még nincs vége!

            – A mi harcunknak már vége, Lajoska! – szólt atyaian Benő bácsi.

            – De hát a tervek elvesztek valahol a szennyvízcsatornában!

            – A csömöri szakembereknek megvan hozzá a megfelelő tudásuk és védőfelszerelésük, hogy előkerítsék! – nyugtatta meg az aggódó Lajost Hajnalka. – A mi harcunk itt véget ért. A győzelem most már nem rajtunk múlik, hanem a piacra járó tömegeken, mert velük van a vásárlóerő. Az ő döntésük fogja eldönteni, hogy a harcból az analóg vagy a digitális kidolgozás kerül-e ki győztesen.

 

 

            És úgy is lett. A tervek előkerültek, és megkezdődött a sorozatgyártás. A termék aztán kikerült a piacra, ahol a vevők nagy érdeklődéssel fogadták a forradalmian új fényképezőgépeket és képkidolgozási lehetőséget.

 

            Ábrándos Lajos és Hercegnő Hajnalka összeházasodott, és boldog életet éltek. Lajosnak az édesapja temetésének a szervezésén rengeteget sikerült spórolnia, mert megtudta, hogy Magányos Farkas egyik rokona, Magányos Farkas Bertalan éppen az űrbe készül orosz barátaival. Így hát megkérték Bercit, hogy egy űrséta alkalmával hajítsa a nagy művész hamvait tartalmazó urnát a Napba.

 

            Magányos Farkas megkapta a fuvarért cserébe megígért fényképezőgépet és a többi kiegészítőt, ám Farkas továbbra is tartotta a kapcsolatot Lajosékkal, mert az új digitális kamerája folyton elromlott, így állandó szervizt igényelt.

 

            FKFRT és 4-6V is boldog volt, hogy újra a körúton dolgozhatott. Egy alkalommal meglátogatta őket a csapat a Rákóczi téren. Ekkor készült a film zárójelenetét ábrázoló csoportkép, természetesen a forradalmian új, ám még gyerekcipőben járó digitális technikával.

 

VÉGE

 

            A film forgatási körülményeiről nem sokat sikerült megtudni, csupán annyit, hogy a 4-6V-t mozgató animátor sokat panaszkodott, hogy emberfeletti erőt kíván meg tőle a laza hortobágyi talajban a több tonnás jelmez mozgatása.

 

            Ez volt hát A fényerő harca, Traktor Károly betiltott filmje. És most mindenkiben felmerülhet a kérdés: miért is volt betiltva ez a film?

            Íme a betiltásra okot adó filmkocka: két busz pusziszkodik a tömegkarambolos jelenetben.

 

Az akkoriban hatalmon lévő kormány nem tűrt meg semmiféle szexualitást a közéletben, a médiában, és a kultúrában sem. A fent említett filmkockát a technokratikus pornográfia nyitányának bélyegezték, és emiatt betiltották.

            Traktor Károly rendező azonban vállalta a jelenet szándékosságát. Ám ahhoz, hogy megértsük őt, ismernünk kell előéletét.

 

            Traktor Károly rendezői pályafutása előtt a TEFU-nál, azaz a teherfuvarozó vállalatnál dolgozott, mint karbantartó. Hobbiszinten nagyon sokat fényképezett, leginkább a vállalatnál megforduló teherautókat fényképezte, azoknak is elsősorban a genitáliáit, azaz a teherautók vonóhorgát, és az utánfutók csatlakozórészét. Néhány ilyen kép elkészítése után Traktor Károly ráeszmélt, hogy munkájával megalapozta a szexuális aberrációk legújabb, legmodernebb és legbetegebb ágát: a technokratikus pornográfiát. Ezek után már tudatosan csak paráználkodó gépeket fényképezett: utánfutós teherautókat, autómentőket, szántó traktorokat, lakókocsikat és vonatszerelvényeket, mint a technopornó gruppenjét. És ő volt az egyetlen, akinek sikerült lencsevégre kapnia, amint egy darus teherautó egy betonkeverővel közösül. Ez a fajta eltévelyedés persze üldöztetésnek volt kitéve, így azon kevesek, akik szintén érdeklődtek e gépies téma iránt, kénytelenek voltak a sportgimnasztikába menekülni. Az aberráció üldözői azonban átláttak a menekülők próbálkozásain. Ezzel magyarázható, hogy abban az időben senki sem vált híres aerobikedzővé vagy fitneszoktatóvá, hiszen amint feltűnt valaki, hogy guggolást tanítson az embereknek, a hatóságok máris lecsaptak rá, hogy a javítóintézetben kigyógyítsák őt kóros elevátor-fixációjából. Ugyanígy jártak a törzshajlítók (markoló-mánia) és a fekvőtámaszozók (dömper-dramatizáció) is. De nem voltak biztonságban az otthonukban békésen alvók sem. Őket a használaton kívüli munkagépek utánzásával vádolták.

 

 

Darus teherautó betonkeverővel közösül

Fotó: Traktor Károly

 

* * *

Folytatás A nagyYIPYIPkönyv8

menüpont alatt!

Oldal: A nagyYIPYIPkönyv7
Üdvözlet Lee ParillaZzo univerzumában! - © 2008 - 2024 - leeparillazzo.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat